VÉN FAUN ÜZENETE

Bús maskarája a világnak,

Apolló, a faun-mezű:

Üzenek néked, Léda. Várlak.

Tavasz van itt a Duna-tájon

És én olykor vért köhögök,

Szép itt az élet, csupa álom.

Pán-kereső utamba most már

Mámor-gályák utasa, én,

Itt állok a zord Bizonyosnál.

A lelkem még ronggyá-szedettebb,

Testem röpítné könnyű szél

Hádesz felé. És, és: szeretlek.

Új dalokat nem hallasz tőlem,

Csókom sincs csókolnivaló,

De kellesz e tavasz-időben.

Hogy akkor majd reám hajoljál,

Fülembe csókold, mit te tudsz

»Csúf faunom, Apolló voltál.«

Ez a vers szintén a Léda-versek közé tartozik. Ezen verseit a nagy szenvedély, életvágy, érzéki forróság jellemzi.

„Bús maskarája a világnak,
Apolló, a faun-mezű:
Üzenek néked, Léda. Várlak.”

A verset átjárja a halálhangulat, pusztulás érzése is. Szerelmi érzés nem a boldogság, a beteljesülés, sokkal inkább ezeknek a soha be nem következő változata.
A halált maga Hádész szimbolizálja az alvilág istene, a holtak ura a görög mitológiában

„És én olykor vért köhögök,”

A versben mitológiai alakok is feltűnnek. Ilyen például Apolló a gyógyítás, a vadászat, a művészetek istene. Vagy a Faun (Pán) amely szintén a római mitológia (Pán a görög megfelelője), költők számára gyakorta kedvelt figurája, a félig kecske félig ember teremtmény.

„Pán-kereső utamba most már
Mámor-gályák utasa, én,”

„Csúf faunom, Apolló voltál.”

Az utóbbi idézet véleményem szerint Lédára utal ki korábban múzsája volt Adynak (Apollója vagyis a művészetek istene), azonban valamilyen okból kifolyólag elhagyta, „gúnyt űzött” Adyból, ugyanis Apollóból Faun lett. (az érzékiség és a csúfolódó kedv szimbóluma, pont ezért művészi ábrázolásaik igen gyakori, például: Szinyei Merse Pál: Faun i).

Ady és Léda között gyakori ez az érzés, mivel nem eszményi nő Léda, nem boldog szerelem az övék, hanem örök szakítás és kibékülés. Kapcsolatukra jellemző volt még,hogy a hétköznapokból gyakorta az álomvilágba menekültek.

„A lelkem még ronggyá-szedettebb,
Testem röpítné könnyű szél
Hádesz felé. És, és: szeretlek.”